A palóc falvakban sokáig keveredett egymással az egyházak tanítása a nép szokásrendszerében testet öltött hiedelemvilággal. Így hozhatók összefüggésbe a naptári év egy-egy napjához kötődő ünnepnapok a népi tradíciókkal.
A karácsonyváró ünnepkör egyik legnevezetesebb dátuma december 13-a, Luca napja, ekkor készítették a lucaszéket, hogy a karácsonyi misén azon ülve, a fehérnépet végigmérve meglássák a boszorkányokat. A lányok a szerelmi jóslások miatt várták ennyire ezt a jeles időpontot: ekkor ugyanis ólmot öntöttek, vagy kifőtt gombócba rejtett, papírgalacsinokra rárótt sorokból tudták meg, ki lesz a párjuk.
A betlehemes legények karácsony előtt házról házra járva, egy kis harapnivaló ellenében mutatták be karácsonyi játékaikat.
A karácsonyi abrosz morzsáit a földeken szórták szét, a karácsonyfára pedig gyümölcsöket aggattak, hogy bőséges legyen a termés.
A palócok fontosnak tartották, hogy újévkor az első látogató férfi legyen. Ilyenkor nem ettek szárnyast sem, mert az elkaparja a szerencsét. Ugyanakkor szívesen fogyasztottak lencsét, hogy pénzben ne szenvedjenek hiányt a következő esztendőben.
Néhány évtizeddel ezelőtt még minden palóc ház első szobájának a falán megtalálható volt a február 2-án felszentelt gyertyapár. Elterjedt nézet volt, hogy amennyiben gyertyaszentelőkor az oltárnál a papra rásüt a nap, még 40 napig hideg lesz. De ismerték és alkalmazták a medve árnyékával kapcsolatos jóslást is.
A farsang a lakodalmak, disznótorok és a fiatalság szórakozásának ideje volt. Mátraalmáson még 1968-ban is maskarába öltözött asszonyok járták be a falut, s este férfiak nélkül „macskabált” tartottak. Salgótarjánban az úgynevezett „ördöglagzi” szintén a fehérnép mulatsága volt. Farsang idején mindig felkerült az asztalra a pampuska (fánk), a herőce és a mákos ferentő (guba).
A tavaszi ünnepkört indító virágvasárnap a barkaszentelésről volt nevezetes. Varsányban például azt tartották, hogy a háznál annyi liba lesz, ahány szem van a barkán. Virágnaphoz kötődött a kiszehordás, a villőzés: egy felöltöztetett szalmabábut kivittek a szomszéd község határára, vagy bedobtak a patakba, hogy a falut elkerüljék az ártó szellemek, s távol tartsák maguktól a betegségeket.
A húsvéthétfői locsolkodás, öntözködés (vízzel, kölnivel, parfümmel) szokása a városokban is elterjedt és ma is élő hagyomány.
A legények május elsején, május első vasárnapján és pünkösd vasárnapján a lányoknak májfát állítottak, amelyhez az utóbbi években a szépen megkomponált virágkosár is társul. Bár úrnapja kifejezetten egyházi ünnep, palóc honban jellemző volt, hogy az ünnepi sátorfüvet a betegségek ellen használták fel, a veteményes ágyba pedig a jobb termés érdekében zöld gallyat szúrtak.
A nyári és az őszi ünnepkör jóval szegényesebb a télinél és a tavaszinál. Ekkor jószerivel csak a Szent Iván-napi (július 24-i) tűzgyújtás és tűzugrás hagyományát, néhány ősi pásztorünnepi és a mindenszentekkel összefüggő szokást jegyeztek fel.
Rendkívül gazdag a tárháza az élet jeles eseményeivel (születés, lakodalom, temetkezés) összefüggő tradícióknak is. Különösen a párválasztás, az eljegyzés és az esküvői szertartás (lakodalmi menet, polgári és egyházi szertartás, a menyasszony kikérése, búcsúztatása és fogadása, a vacsora mint a lakodalom fő étkezése, az ételhordás a herész, a menyasszony násznépének látogatása a vőlegényes háznál, az örömkalács, a díszes tyúk és a kakas, a menyasszonytánc, a hajnali tűzugratás, az osztogatás, a bezárás rítusa, az utómulatságok) hosszú ceremóniája mutat sok sajátos vonást, kisebb-nagyobb eltérést más vidékek, népcsoportok rítusaitól.
Ezek egy része visszafogottabb, leegyszerűsített formában napjainkban is fellelhető, s még inkább megjelenik a hagyományőrző együttesek lakodalmas játékaiban, bemutatóiban.
(K&H Euroconsulting, 2004)
