A palóc területen a XVII. és részben a XVIII. században sajátos vallási gyakorlat alakult ki, az ún. „licenciátus vallásosság”: A Palócföld vált az egyik legközpontibb területévé a „szentemberek” és- asszonyok működésének. A török hódoltsági területen a papi jelenlét hiányában még inkább kibontakozhatott az egyházi közvetítés nélküli közvetlen vallásos gyakorlat.
A palóc falvakban máig élő, eleven vallásosságot találunk. A Palócföld zömmel katolikus palóc-barkó lakossága az északi népterületen központi helyet foglal el, keleten, észak-keleten a borsod-gömöri református népcsoporttal határos. A vallási felekezethez tartozás ezen a vidéken általában egybeesett a nemzetiséggel: a magyarok zöme katolikus, illetve kisebbrészt kálvinista, Gömörben akadnak evangélikusok is. A szlovákok többsége katolikus, kisebb részük evangélikus, Zemplénben kálvinista szórványai is vannak. A németek is katolikusok vagy kis részben evangélikusok.
Igen fontos tényezőként jelentkezett a gyöngyösi, füleki, szécsényi és még az egri középkori ferencesség hatása is.
„Talán sehol nincs olyan buzgó búcsújáró hagyomány, még talán manapság is, mint itt a palócoknál”-írta Bálint Sándor az 1960-as években. A Felföldön voltak például a leglátogatottabb, részben középkori, jórészt a barokk korból eredő búcsúhelyek (Mátraverebély-Szentkút, Hasznos, Máriabesnyő, Egerszalók, Eger, stb.). Többfelé is fakadtak csodatévő források. A palóc népi vallásosság jellemző sajátosságai között hangsúlyozzák több néprajzi leírásban is a palóc vallásosság misztikus voltát (Karancskeszi-angyalarcok; szandai Mária-kápolnánál fényjelenségek, melegség; mátranováki lakás kis kápolnája gyógyítóhely, stb.)
A templomra nem csupán építészeti alkotásként tekintettek, nem kizárólag a liturgia helyszínéül szolgált, de a templom magának az istenségnek, védőszenteknek a lakhelye volt. A templomi eszközöknek gyógyító hatást tulajdonítottak.
A népi vallásosság a település lakó és gazdasági épületeire is kiterjedt. Elkészültükkor a pap, a gazda vagy a gazdasszony megszentelte. (Lengyel Ágnes, 2000; Limbacher Gábor 2000)
