A palóc család gazdálkodása, állattartása sajátos, érdekes rendszerben zajlott, annak mind időrendjét, mind pedig művelési, tartási szerkezetét tekintve.
A Cserhát, a Karancs, a Mátra és a Bükk közötti területeken az állattartás és a földművelés volt a megélhetés alapja. Mindkét foglalkozási ágra rányomta bélyegét az erdő. Egyes községek lakossága főleg erdei munkákkal, fakitermeléssel, erdei gyümölcsök, növények gyűjtögetésével, állattartással, erdei legeltetéssel és gyümölcstermesztéssel foglalkozott.
Számos családnak nyújtott megélhetést a fafaragás. Elsősorban az állattartáshoz, a pásztorkodáshoz kapcsolódott a népi fafaragó művészet. A pásztorok, juhászok, kanászok az állatok őrzése közben saját használati tárgyaikat készítették, díszítették. Botok, ostornyelek, balták, ivócsanakok kerültek ki az ügyes kezek alól.
Erdei foglalkozás volt régebben a hamu- és salétromfőzés, a mészégetés. Régebben a méhészet is szoros összefüggésben volt az erdővel. Csakúgy mint más vidékeken, a parasztság Palócföldön is azt tartotta, hogy a vadászathoz és a halászathoz mindenkinek joga van.
A palóc tájak régi állattartását a makkoltatás jellemezte. Az erdei disznótartás hanyatlása elsősorban az erdőterület csökkenésével, majd a legeltetési jog szabályozásával, értékesítési nehézségekkel és egyes sertésbetegségekkel magyarázható.
A sertéstenyésztés mellett az állattartás másik jelentős ága a juhtenyésztés volt. Azokon a területeken, ahol később megszűnt a juhtartás szarvasmarhát legeltettek. Általában külön legelőre jártak a lovak, külön legelőre a szarvasmarhák. (Manga János, 1979)
A legsajátosabb munkafolyamat a kenderfeldolgozás volt. A falu határában szinte mindenütt kijelölt hely volt a kenderföld, ahol elsősorban az asszonyok foglalatoskodtak. A viseletek jelentős részét, valamint az ágyneműt, a terítőt, a törölközőt, a tarisznyát és a hamvast is kenderből varrták. Ezt részben gazdasági okok miatt tartották szükségszerűnek – nem volt ugyanis pénzük drága holmik vásárlására - , de a díszítő szándék gyakorlása, az önkifejezés egyik lehetséges, motiváló eszközének is ez tartották.
A kendert gyökerestől szedték ki a földből, „kinyőtték”, áztatták, szárították, tilolták. A puhítás után a gerebenezés következett, s ősszel fonni lehetett a „szöszt”, hogy télen már szőni is lehessen a vásznat.
A fonáshoz szerveződtek az úgynevezett fonóházak, amelyek még a XX. század harmincas, negyvenes éveiben is több településen jelen voltak. A hosszú téli estéken a fonóban zajlott a fiatalság szórakozása. Lehetett itt énekelni, táncolni, hiszen a fonóban a legények is megjelentek. (K&H Euroconsulting, 2004)
